Kint az utcán hajnalodik. Egy órával ezelőtt még sötét volt, dörgés hirdette az éjjel támadt vihart. Az új nap azonban már a csend szárnyán érkezik, szinte észrevétlenül, hiszen mindent magába olvaszt, jótékony homályba burkol az ólomszín eső. Mintha az egész világ sírna… én belül sírok, ahol senki nem látja, az eső pedig kívül… jó ez így.
Istenek az égben! Ha egyáltalán léteztek, és nekem még lehet jogom bármiért is könyörögni hozzátok, csak azt adjátok meg, hogy ne ébredjen fel! Hadd menjek anélkül, hogy magyarázkodni kellene, hogy látni kéne a szemében a fájdalmat… ott a levél, abban majd elmondok mindent. Így is elég a bűntudat. Ne nehezítsük ezt mindkettőnknek. Most kilépek az ajtón. Ne kövess…
Hallom kattanni a zárat. Kint van az ajtón. Kívül a világom határán. Görcsösen nyelek, az izmaim pattanásig feszülnek. Most itt kellene feküdnöm és úgy tennem, mint aki nem tud semmiről? Lehet… azt hiszem, mindkettőnket csak tovább kínzom. De képtelen vagyok maradni. Egész éjszaka fönt voltam, tökéletesen tisztában léve azzal, hogy mire készül. Nem fogom megállítani, bár erős a kísértés. De elbúcsúzok tőle. Talán ennyit még tehetek.
Végig a lépcsőházon, ki az utcára. Mit érzek? Csalódottság? Nem kellene. Én akartam így elmenni. Egy szó nélkül. Mármint úgy, hogy neki ne legyen lehetősége bármit is mondani. Mert ismerem magam, és őt is ismerem. Elég egy szó, egy érintés és úgy elgyengülök, hogy a végén még maradok. De ezt nem engedhetem meg magamnak. Valaki leugrik az utcára a tűzlépcsőről. Összerezzenek, de már azelőtt tudom, hogy ő az, mielőtt a lámpafény visszacsillanna abból az elképzelhetetlenül átható szempárból. Megtorpanok.
Rémültnek tűnik, ami elbizonytalanít. Nem kellene ennyire megijednie a látványomtól… vagy legalábbis számíthatott volna rá egy kicsit, hogy mondani akarok még neki valamit. Végigmérem. A haja már ezen a néhány méteren csapzottan tapadt össze a zuhogó esőben, kapucni persze sehol. Csóválom a fejem, de azonnal abbahagyom, amikor a szemem sarkából látom, hogy összerándul. A tekintetünk szótlanul olvad össze, csak az eső dobol ütemesen a járda aszfaltján.
Nem bírom tovább. Sírva fakadok, és a könnyeim összekeverednek az esőcseppekkel az arcomon. Így, zokogva próbálom neki elmondani, amit amúgy nem tudok szavakba önteni: hogy mennyire hálás vagyok neki, mindenért, amit értem tett. Hogy a barátom, a családom, a támaszom lett, és mindaddig nem engedett, amíg végre magamra nem találtam. Nem enged magyarázkodni. A kezébe fogja az arcomat. Az esőn át alig hallom a hangját, de mindegy is, a szemében látok mindent, amit tudnom kell.
Tudom, hogy most az álmodat kell követned, és hogy én gátollak ebben. Ezért nem tudlak hibáztatni, hogy elmész. Tedd azt, amit a szíved diktál, és menj… ha már hátráltatlak, akkor az lesz a legjobb, ha azt is elfelejted, hogy voltam…
Azt hiszed, olyan jól ismersz, de nem tudod, hogy ez lehetetlen? Hiszen mindig velem maradsz a szívemben, akárhová megyek is… azt mondod, ez rossz lenne? - Összezavarodik, de a tekintete egy pillanattal később már újra magabiztosnak tűnik. Erősen megszorítja a vállamat és úgy folytatja:
Csak el akartam mondani, hogy ha bármikor szükséged lesz rá a jövőben, elég hívnod és a vihar tombolása sem akadályoz meg. Győzök ott, ahol mindenki elbukik, elmegyek a világ végére is, ha ott megtalállak. Tudom, hogy bármire képes vagyok érted… de gyűlölöm nézni, ahogy elmész.
Te adtál új életet nekem, miután összeomlott minden. Nem éltem volna túl nélküled azt a remény nélküli világot. A kislány, akit találtál, már felnőtt… épp ezért most egyedül kell mennem.
Nem segíthetek megtalálni az álmodat, bármennyire szeretném…
Hallgatni fogok a szívemre… nem csak magamért, érted is.
Azért még látjuk egymást, ugye?
Megtalállak, bárhol is leszel! Át a dühöngő viharon, túl a ponton, ahol mindenki más megáll, menni fogok a helyig, ahol már együtt szállhatunk tovább. Onnét már hallani fogom, ha hívsz…
Indulnod kellene.
Úgy maradnék…
Már most hiányzol.
Hiszem, hogy egyszer újra találkozunk.
Újra találkozunk ott, ahol már együtt szállhatunk, ahonnét már tisztán fogjuk hallani a másik hívását. Mert szeretjük egymást.
Mert szeretjük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése