Olajfestmény és rózsafüzér

A gróf urat nem illik vasárnap délután zavarni… ezt az íratlan szabályt a kastély lakói mind jól tudták. Az Úr napját szenteld meg, és a ház urát messziről kerüld! Ennek a szabálynak egyszerű oka volt: a gróf úr ugyanis egészségére hivatkozva elzárkózott mindenfajta hivatalos tevékenységtől, és száműzte magát az impozáns kertbe, hogy nyúzott idegeit természetközelben készítse fel a rá váró újabb hétre.

Jobbára nem egyedül ment: vele tartott két fia, mindegyikük hűséges hátasát ülte meg. A gróf úr elnézte, ahogy a két cseperedő gyermek egyre jobban bánik a lovakkal, és szemmel láthatóan dagasztotta tekintélyes mellkasát a büszkeség. Arisztokratikus tartása még peckesebb lett a nyeregben, széles válla hátrafeszült, a szemében pattogó szikrákból pedig a büszkeségen kívül mást is kiolvashatott az emberi lélek ismerője: a nyugodt bizonyosságot, hogy amíg ők itt vannak, addig hiába múlt el felettük két világháború, mégiscsak virágozni fog az ő kis birodalma, hisz a fát is tovább viszik magjai, mikor már rég elkorhadt a törzse.

Kedvét lelte abban, ahogy a fiúk nagyobbacska korukban évődni kezdtek egymással: az idősebb fenséges heréltjét a kisebbnek vezette, ami így kénytelen volt letérni az ösvényről, majd a gyermek apja felé fordult. Szeme vidáman csillogott, de a száját fegyelmezetten összepréselte, nem buggyant ki belőle az öccsének szánt gúnyos kis kacaj. A kisebbik pedig alig leplezett féltékenységgel, no meg persze hangos méltatlankodással léptetett vissza mellé, és megtaszította kissé, csak hogy mindenki lássa: nem hagyja magát. A gróf szíve mélyén meleg kacagás ébredt, csiklandozta belülről, de nem eresztette ki, hátha tönkretenné a pillanat varázsát.

Azonban ezt más megtette helyette azon a sorsdöntő napon: lovas nyargalt az erdei ösvényen és a kis csapat mellé vágva megállt. Ahogy a gróf felismerte benne régi kedves barátját, közelebb irányította hozzá ménjét. A férfi pillantása komornak, arca sápadtnak látszott, ahogy tömören csak ennyit mondott, súgva, hogy a gyerekek véletlenül se hallják:

– Antal, nagy baj van…

Valóban, a baj nagy volt. De a gróf nem akarta föladni. Kinek van joga azt mondani, hogy most elveszi a családjától azt, ami mindig az övék volt? Harcolni akart, a múltjáért, a fiai jövőjéért. Aztán rájött, hogy itt már nincs mit tenni. Ha harcol, elviszik, és családostul egy internáló táborban marad egész életében. Ha feladja, legalább a fiai járhatnak talán iskolába. Ezért aztán némán lemondott mindenről. Megalázó volt úgy elmenni, hogy lopnia kellett a saját házából. Szinte beleőrült abba, hogy a túlélésért kellett minden nap robotolnia, neki, aki akkora vagyonba született! Mégis főleg az bántotta, hogy szinte semmit nem tud tenni a fiaiért.

Évek múltak el. Újra közeledett a tél, az egykori úr, aki nem volt már több egyszerű földönfutónál, egyedül ült a kunyhójuk előtt. Elveszetten bámulta a kezében tartott pisztolyt, egyikét azoknak a tárgyaknak, amik megmaradtak neki korábbi életéből. Nézte és hezitált. Nem érzett már értelmet semmilyen erőfeszítésében, de tudta, ha megteszi, gyermekei végképp magukra maradnak.

Idősebb fia ezt a pillanatot választotta, hogy kilépjen az ajtón, és csendesen leüljön az apja mellé. Bár szándékosan nem nézett a fegyverre, a tekintetén mégis látszott: ért mindent, ami a férfi fejében jár. Már jócskán benne járt a kamaszkorban, sokat nyúlt az utóbbi időben, és nádszálvékony teste a megfeszített munkának köszönhetően csupa izom volt.

– Gondolkodtam – szólalt meg halkan, óvatosan, hosszú csend után.

– Ugyan miről?

– Télen nem sok munka lesz… de kell a pénz tűzifára. Eladhatnánk ezt. – Benyúlt az inge alá, és az ócska szövet alól egy csillogó, aranyozott rózsafüzér került elő. A férfinek elakadt a lélegzete, amikor meglátta.  – Úgy tudom, elég sokat ér.

– Nem adhatjuk el az egyetlen örökségedet!

– Fontosabbnak látom, hogy túléljük ezt a telet, mint hogy ez továbbra is a birtokomban legyen. – Türelmetlenül megpróbálta apja tenyerébe gyömöszölni az apró láncot, de a férfi szelíden megfogta fia mindkét kezét, majd a rózsafüzér köré kulcsolta őket.

– Édesanyád nem örülne, ha ezt hallaná. – Az asszonyt, aki hűséges feleség és anya volt száműzetésükben is, tüdőbaj vitte el előző télen.

            A fiú habozott, nem akart válaszolni. Aztán halkan, keserűen ennyit mondott:

– Azt mondta, hogy ha imádkozunk Istenhez, akkor jobb lesz, de én hiába imádkoztam nem lett jobb, sőt, ő is elment…

            Apja nem tudta, mit feleljen. Valójában ő is megértette az érzést. Megértette a reménytelenséget, hogy a fia, ez a kedves, okos fiatalember, aki sokkal jobb sorsot érdemelt volna, már nem tudott hinni a csodákban. Mégis, az eszével tudta, hogy most mondania kell valamit, amiből tanácstalan, elveszett gyermeke valamiféle vigaszt meríthet.

– Talán csak nem vártunk eleget… az idő még mindig a miénk, tudod? Minden egyes holnappal közelebb vagyunk ahhoz, hogy a reményeink valósággá váljanak. – Ez még saját magának is ostoba és gyenge próbálkozásnak tűnt, mégis, elszégyellte magát. A pisztolyt visszatette a tokjába, és felszabadult kezét gyöngéden fia vállára fektette. – Kérlek, egyelőre maradjon nálad az örökséged… de ne mutasd meg senkinek. Bajt hozna rád.

            A fiú bólintott, majd azon a különös, távoli hangján szólalt meg, amit az utóbbi időben egyre gyakrabban használt, és apja a felnőtté válás jeleként értelmezte.

–Van más is… igazából már meghoztam a döntést, csak szeretném, ha belegyezne.

– Miről lenne szó? – A fiú nyelt egyet, láthatóan feszengett kicsit, nehezen találta a szavakat, magabiztos hűvösségének álcája meginogni látszott. Szinte fújtatva adta ki magából végül:

– Nem fogok már visszamenni az iskolába; dolgozni akarok tavasztól a gyárban. Ha már jobban állunk, akkor talán kitanulhatok majd valamilyen szakmát.

            Egyszerű kijelentés volt, a férfi szeme mégis hálás könnyekkel szaladt tele a hallatán.

– Nem köteleztelek volna erre az áldozatra – szorította meg a fiú vállát –, de kénytelen lettelek volna megkérni rá. Jelen pillanatban nincs más választásunk.

– Inkább az öcsém járjon iskolába, mint én, aki már mindent tudok, ami feltétlenül szükséges… és inkább mind maradjunk tudatlanok, mint hogy éhen haljunk közben. – Kicsit megreszketett, aztán még sokáig ültek csendben egymás mellet, mire újra megmozdult. – Azt hiszem, le kellene feküdnöm.

– Úgy lesz a legjobb… nemsokára magam is nyugovóra térek.

            Valójában még sokáig ült a ház előtt, nézte a csillagtalan novemberi eget, miközben hálás szívvel gondolt a fiaira, akik visszaadták neki reményt. Ha ők ketten összetartanak, és ilyen súlyos áldozatokat hoznak meg a másikért, akkor milyen földi hatalom tudná őket megakadályozni abban, hogy mégis boldogok legyenek valahogy? Egymást támogatva, ha nehezen is, de előre fognak jutni. Ha összetartanak, élni fog az, amiben hitt, amiben próbálta felnevelni őket… Örökkévaló lesz mégis a világ, amit őseik építettek, miként a felhők fölött örökké ragyognak a csillagok…

            A gróf úr sajnos nem érte meg, hogy jóslata valóra válik-e vagy sem, néhány év múlva ő is elhalt a nélkülözésekben. Nem láthatta, ahogy a kormányzat megenyhült fiai el sem követett bűnei miatt, és amikor a nagyobbik már tíz éve dolgozott a különböző gyárakban, átképezhette magát: mérnökember lett. A kisebbik orvosi diplomájánál szintúgy nem lehetett jelen, mint ahogy az esküvőjüknél sem állhatott ott a fiai mellett. Talán nem is bánta. Ha ugyanis a sikereknél nem lehetett ott, nem kellett mellettük állnia kudarcaik idején sem.

            Hideg áprilisi nap volt, csillapítatlanul szakadt az eső. Negyvenes éveiben lévő férfi állt az utcán, elszántan bámulta a bérház ajtaját, kezét a kilincsre tette. Haján, kabátján patakokban csorgott a víz. Nem baj, had essen – gondolta és egy pillanatig megvetően meredt a fönt tornyosuló dagadt, szürke felhőkre, mielőtt benyitott volna az ajtón.

            A lakásban, ahová igyekezett, áporodott bűz fogadta. Egy pillanatig elgondolkodtatta, hogy ki kéne nyitni egy ablakot, de aztán úgy döntött, hogy az eső miatt lemond róla. Szétnézett a lakásban: szemétkupacok szerteszét, a falakról hámlott a vakolat, még penészfoltokat is felfedezett. A helyzet nyilvánvalóan sokkal súlyosabb volt, mint hitte. Ahogy beljebb hatolt, meglátta a konyhát. Penészes maradékok, évek óta el nem mosott edények halmai. Fintorgott, ahogy a hálószoba felé indult, aztán megköszörülte a torkát. Nem érkezett semmilyen válasz.

– István, én vagyok… – kezdte, miközben benyitott a szobába. Öccse az ágyon ült, kifejezéstelen tekintettel meredt a kezében fityegő víztiszta folyadékkal félig teli üvegre. A férfi óvatosan leült a nagyjából ép matrac szélére, és a szemébe nézett, abba a tekintetbe, ami ismét fájdalmasan zavaros volt, mint az utóbbi években majdnem mindig. – Figyelj, nem láttalak hónapok óta, még csak a leveleimre sem válaszoltál.

– Nem volt bélyeg… – A felelet gyönge, elmosódott szavakkal érkezett. A visszatartott lélegzet aggódó sóhajban tört ki a testvéréből, ahogy megfogta az öccse kezében pihenő üveget.

– Nem kéne annyit innod.

– Most már semmit sem számít, nem igaz? – kérdezte István homályosan. Félrebillentette a fejét, szemét lassan lehunyta.

– Hát nem. Még mindig számít – mondta testvére lágyan és kihúzta a palackot az ernyedő ujjak közül. Nézte egy kis ideig öccse arcát, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy elaludt, óvatosan felkelt, majd kiment a konyhába.

            Undorával küzdve nekiállt elmosogatni a penészesedő ételmaradékok egy részét. Közben ki-kinézett az ablakon át az esőbe, és töprengett. Ami az öccsével történt, az kétségtelenül szörnyű volt. Borzasztó lehetett elveszteni a feleségét és első gyermekét a szüléskor. Nem is csodálta, hogy elhagyta magát ezután. Azt viszont sosem tudta megérteni, miért nem próbált meg segíteni magán, miért volt jobb neki a masszív alkoholizmust választani. Elitta a megtakarításaikat, a ház berendezési tárgyainak nagy részét, de ami a legfájóbb: ellehetetlenítette ígéretes sebészi karrierjét. Bátyja nem tudta, de nem is akarta tagadni, hogy ezért haragudott rá. Akármilyen rossz is volt az élete, lehetett volna jobb is, ha javítani próbálja, és nem tudatosan rontani…

            István akkor eszmélt magára, amikor a szaporán kopogó esőcseppek között kezdett bekúszni a szobába a nap végét jelző szürke félhomály. Már jóval tisztábbnak tűnt, mint néhány órával azelőtt.

– Antal, te meg mit keresel itt? – kérdezte, miközben félig felült. Tehát nem emlékszik rám – vonta le a következtetést a bátyja.

– Segíteni jöttem – mondta gyengéd hangon, és felkelt az ütött-kopott karosszékből, ahol eddig gubbasztott, hogy elsétáljon a kabátjához. Egy borítékot adott az öccsének, akinek belenézve elakadt a lélegzete. – Ebből rendezheted a tartozásodat a lakbérrel.

– Nem gondolhatod komolyan! – csóválta a fejét lassan István – Ez nagyon sok pénz! Miből fognak a gyerekeid iskolába járni?

– Nézd, az legyen az én gondom! – morogta összevont szemöldökkel Antal –Te foglakozz a saját bajoddal.

– Mert mindennek úgy kell lennie, ahogy te akarod? – kérdezte élesen a férfi és arcán kis vörös foltok jelentek meg a dühtől. Ledobta a borítékot a padlóra. – Nem kell az alamizsnád!

            Persze, eddig gond nélkül elfogadtad, hogy életem munkája szép lassan a te adósságaidba vándorol, csak most lett ilyen nagy az önérzeted! Vedd már észre, hogy ha ez így megy tovább, engem is tönkreteszel, nem csak magadat! – bátyja szívesen vágta volna a fejéhez ezeket a szavakat, de végül csak közelebb hajolt, és jegesen azt mondta:

– Elmondom, mi lesz most. Te szépen felveszed azt a pénzt a földről, kifizetsz belőle mindenkit, aztán végre hozzánk költözöl. Már berendeztük a szobádat. – István erre olyat tett, amire Antal nem számított: gúnyosan felhorkant.

– Persze, hogy aztán nézegethessem hátralévő éveimben, hogy nektek milyen hihetetlenül tökéletes életetek van? Köszönöm, de jobb nekem ott, ahol vagyok. – Egy pillanatnyi néma, ingerült tátogás után még hozzátette. – Akkor inkább már megyek oda, ahol a többi ingyenélő van. Ők legalább megértenek.

            Megfagyott a csönd a szobában. Antal lassan, a fejét rázva hátrált és próbálta elnyomni az elképzelhetetlen dühöt és szomorúságot, amit érzett, hogy ne kezdjen se sírni, se ordibálni az öccsével. Amikor a falhoz ért, valami szögletes ütődött a lábszárának. Lenézett, és egy pillanatra megdermedt a felismeréstől. Aztán magához tért, lassan felemelte a fejét, hogy kifejezéstelen arca mögé rejtve kavargó érzéseit valamiféle választ vessen oda Istvánnak.

– Ha nem, hát nem. Valamire azonban igényt tartok: ezt a képet elviszem magammal. Tekintsd a segítségeim ellenszolgáltatásának! – Azzal felkapta a fal mellől a családjukat ábrázoló olajfestményt, öccse utolsó emlékét régi életükből, a kabátjába csavarta és rohant az ajtó felé. Attól tartott, hogy menten megfullad, ha tovább marad. István utána kiabált, de nem figyelt rá, egészen addig, amíg a kijárat előtt utol nem érte, elkapva a vállát.

– Az az én örökségem! – zihálta – Nem viheted el!

            Nézte a férfi kétségbeesett, megtört vonásait, és már szinte sajnálatot kezdett érezni iránta Aztán eszébe jutottak az öccse korábban elhangzott szavai. Azonnal tudta, hogy a sajnálat eltörpül a szívében a szinte gyűlöletig fokozódó harag mellett.

– Nem érdemled meg, hogy a tiéd legyen! Hálátlan vagy, apánk sírna, ha tudná! – Egy rántással kiszabadította kabátját öccse markából, és már kint is volt az esőben, magányosan, vacogva, lélekben összetörve.

            Évek teltek el úgy, hogy nem érezte magát elég erősnek István közelébe menni. Évekig fortyogott benne a néma, tehetetlen harag minden alkalommal, amikor csak az eszébe jutott, és tudta, ha meglátná az utcán, vagy akár betérne abba az utcába, amiben az öccse lakik, talán csak lakott, abból nem származna semmi jó. Mindazonáltal napról napra egyre nagyobb lelkiismeretfurdalása lett, amiért nem volt képes felülemelkedni az érzésein, pedig az öccsét nyilvánvalóan érzelmileg, illetve anyagilag kisemmizve hagyta ott. Ezért aztán egy napsütéses júliusi reggelen erőt vett magán, hogy újra benyisson abba a bizonyos lakásba.

Egyfelől megkönnyebbült, hogy az öccsét nem találta ott, másrészt viszont belé hasított az aggodalom. A lakás ugyanolyan romhalmaz volt, mint amikor utoljára látta, tehát szinte biztosan nem költözött el. Biztos csupán elment valahová – nyugtatta magát, de akkor meglátta az ágyat, és ott a lepedőn félreismerhetetlenül barnálló alvadt vérfoltokat. Kirohant és becsöngetett a szemközti ajtón. Zsémbesnek tűnő idős hölgy nyitott ajtót, akitől a szomszédban lakó férfi felől érdeklődött.

– Hát maga nem tudta? – kérdezett vissza a nő igazából érdektelen hangon – Tegnap kórházba vitték…

            A sürgősségin fehér neonizzók sora és fertőtlenítőszag fogadta, a betegség személytelen, rideg valósága. Hosszú kérdezősködés után végre kiderítette, hogy merre találja az öccsét. Éppen belefutott egy gondterhelt arcú orvosba, aki a kórteremből jött ki. Bemutatkozott, mint a beteg legközelebbi élő hozzátartozója, az orvos pedig halkan és szomorúan válaszolt minden kérdésére. Antal szinte elhitte, hogy tényleg érdeklődik István sorsa iránt.

– Nagy a baj?

– Attól tartok. A mája súlyosan károsodott.

– Ha most azonnal abbahagyná az ivást, az segítene?

– Ez már nem visszafordítható. Néhány napja van hátra. Nagyon sajnálom.

            Az orvos elment, a férfi pedig ott állt egyedül a folyosón, és rettentően üresnek érezte magát. Végül mégis úgy döntött, bemegy a kórterembe. Öccse vékony műanyagcsövek, meg csipogó gépek között feküdt sápadtan, soványan, elhanyagoltan. Több beteg is volt a szobában, mind hasonló állapotban, mélyen aludtak. Ahogy kihúzott egy széket István ágya mellett, szemhéjai gyöngén megrebbentek. Pillanatokon belül felébredt, és ránézett.

– Sajnálom… ezt az egészet. Ostobán viselkedtem. Nem kellett volna elmennem akkor… – mondta óvatosan Antal. Öccse erőtlenül vállat vont.

– Sajnálhatod is… mi az ott nálad? – kérdezte egy barna papírba csomagolt kis szögletes tárgyra nézve, amit bátyja szorongatott.

– Az örökséged. Visszahoztam.

– Tartsd meg, vagy égesd el, ha akarod. Engem már nem érdekel… – István elfordította a fejét, és úgy tűnt, mintha valami figyelemre méltót talált volna a foltos meszelés mintáiban. Antal hallgatott. Ezzel nem tudott mit kezdeni. Végül gyöngéden megérintette öccse karját, elérve, hogy ránézzen.

– Ha tudtam volna… – Nyomorultul érezte magát és azt akarta, hogy ezt az öccse is tudja, de István egy türelmetlen intéssel félbeszakította.

– … akkor nem rohantál volna el, miután annyi mindent a fejedhez vágtam? Nem hiszem. – Egy kis szünetet tartott. – Azt akartam, hogy dühös légy rám. Azt hiszem, egy kicsit büszke is voltam magamra, hogy ilyen könnyen elértem.

– De miért?

– Mert… zavart, hogy meg akarod mondani, mit tegyek. Azt akartam, hogy menj el, és hagyj békén.

            Antal csak tátogott. Az elfojtott harag kezdett újra kibuggyanni belőle. Ingerülten felelt:

– Nos, ezt sikerült elérned. – István bólogatott, halvány mosoly játszott a szája sarkában. Végül elkomorodva hozzátette:

– Azért, akadt valami, ami mégiscsak bántott. Nem tudtam megbocsátani neked, hogy elvitted a képet. Az volt az utolsó dolog, ami még ért nekem valamit.

– Nos, én pedig azt nem tudtam neked megbocsátani, hogy nem kértél a segítségemből.

– Legalább a kölcsönös ellenszenvünkben egymás iránt hasonlítottunk valamelyest – jelentette ki István túlontúl vidám hangon. Antal bólintott. Fáradtnak érezte magát, és nem is látott túl nagy értelmet abban, hogy egy haldoklóval vitatkozzon. Hagyta, hogy öccse szólaljon meg legközelebb.

– Azért, elérted, amit akartál.

– Tessék?

– Tiéd lett mindkettőnk öröksége, és minden más is, amit nekem sohasem sikerült elérnem: család, munka, boldogság. Ezt akartad, nem?

– Komolyan így gondolod? – kérdezett vissza kimerülten, fájdalmasan. Remélte, hogy rosszul hallott.

– Alapvetően igen.

            Antal lehunyta a szemét. Hirtelen megértette, hogy itt már nincs mit tenni. A szakadék köztük akkorára tágult, hogy még a szomszédos ágyakban fekvő idegenek iránt is több részvétet érzett, mint az öccse miatt. Lassan állt fel, folyamatosan győzködve magát, hogy ezt kell tennie, mert a szíve mélyén valahol még azt remélte, hogy most egy mondat megváltoztatna mindent és újra a régi, szerető testvérek lennének.

– Most mennem kell.

– Menj csak. Antal, kérhetek valamit? – bólintást kapott válaszul – Többet ne látogass meg. Nem szeretném, ha ennél is rosszabb állapotban látnál.

– Ég veled, István.

            A férfi csak biccentett. Bátyja állt még egy pillanatig tenyere alatt a kilinccsel, szomorúan nézte öccse arcát, aztán megfordult és csöndesen betette maga után az ajtót. Megtartotta az ígéretét. Legközelebb a temetésen látta viszont Istvánt. Akkor sem, majd azután hosszú évekig sem mutatott semmit abból, hogy egyáltalán megviselte volna ez a haláleset, talán csak felesége látta rajta a változást.

            Az élet mégis ment tovább, és a múlt csak néha-néha járt kísérteni, amikor valaki úgy találta a megviselt férfit, hogy hosszú órákig csak ült, bámulva a gyerekkorukban készült festményt az egyik félreeső szobában.

            Egyszer aztán az unokák kitalálták, hogy meglátogatnák a kastélyt, ahol régen a nagypapa élt. Azóta ugyanis újra továbbadtak rajta, végül pedig elegáns szálló lett belőle. Rövid szervezés után meg is kapták a látogatási engedélyt. Antal csak morgolódott, hogy az már nem az ő otthona, épp ezért látni sem akarja, és a parkban is igyekezett leszakadni a családtól, akik vidám beszélgetésbe merülve derítették föl a kastély zugait. Felesége egy pillanatra ránézett, de ő intett, hogy menjenek csak.

            Tudta, mit keres. Amennyire egy bottal járó öregembertől tellett, sietősen rákanyarodott a kis útra, amin az erdőbe lovagoltak ki annyi éven át. Csodálkozva nézte… minden ismerősnek és ismeretlennek tűnt egyszerre, mintha nem is ő nőtt volna fel itt, hanem valaki más, vagy mintha egy rég elfeledett álmára próbált volna visszaemlékezni. A hely, amit keresett egy apró, kőmedencébe folyó forrás volt két magas bükkfa között. Óvatosan leereszkedett a medence szélére és nézte a víz fodrozódásában saját megőszült, összetöpörödött tükörképét. Aztán lassan benyúlt a mellényzsebébe, és apró tárgyat vett elő. A rózsafüzért tartotta a kezében, az ő örökségét. Közelebb hajolt a tükörképhez, majd halkan, remegő hangon megszólalt:

– Öcsém… akartam mondani neked valamit, amit életedben nem tudtam elmondani. Évek óta rág belülről, de ez most megfelelő hely és idő, hogy bevaljam: azért én, minden fájdalom ellenére, amit egymásnak okoztunk, szerettelek. Bizonyítani nem tudom. Tanúságul neked adom az örökségemet. Nekem már úgysincs rá szükségem. – Óvatosan a kőtálba eresztette a rózsafüzért. Ahogy nézte süllyedését, új központok körül kezdett kis körökben fodrozódni a víz, és Antal teste fájdalmasan megremegett. – Mert ha imádkoztam is… az mindig csak érted volt, kisöcsém.

            Ott és akkor a két égbe nyúló bükkfa között a férfi keservesen zokogni kezdett.