A viharon túl

Kint az utcán hajnalodik. Egy órával ezelőtt még sötét volt, dörgés hirdette az éjjel támadt vihart. Az új nap azonban már a csend szárnyán érkezik, szinte észrevétlenül, hiszen mindent magába olvaszt, jótékony homályba burkol az ólomszín eső. Mintha az egész világ sírna… én belül sírok, ahol senki nem látja, az eső pedig kívül… jó ez így.

Istenek az égben! Ha egyáltalán léteztek, és nekem még lehet jogom bármiért is könyörögni hozzátok, csak azt adjátok meg, hogy ne ébredjen fel! Hadd menjek anélkül, hogy magyarázkodni kellene, hogy látni kéne a szemében a fájdalmat… ott a levél, abban majd elmondok mindent. Így is elég a bűntudat. Ne nehezítsük ezt mindkettőnknek. Most kilépek az ajtón. Ne kövess…

Hallom kattanni a zárat. Kint van az ajtón. Kívül a világom határán. Görcsösen nyelek, az izmaim pattanásig feszülnek. Most itt kellene feküdnöm és úgy tennem, mint aki nem tud semmiről? Lehet… azt hiszem, mindkettőnket csak tovább kínzom. De képtelen vagyok maradni. Egész éjszaka fönt voltam, tökéletesen tisztában léve azzal, hogy mire készül. Nem fogom megállítani, bár erős a kísértés. De elbúcsúzok tőle. Talán ennyit még tehetek.

Végig a lépcsőházon, ki az utcára. Mit érzek? Csalódottság? Nem kellene. Én akartam így elmenni. Egy szó nélkül. Mármint úgy, hogy neki ne legyen lehetősége bármit is mondani. Mert ismerem magam, és őt is ismerem. Elég egy szó, egy érintés és úgy elgyengülök, hogy a végén még maradok. De ezt nem engedhetem meg magamnak. Valaki leugrik az utcára a tűzlépcsőről. Összerezzenek, de már azelőtt tudom, hogy ő az, mielőtt a lámpafény visszacsillanna abból az elképzelhetetlenül átható szempárból. Megtorpanok.

Rémültnek tűnik, ami elbizonytalanít. Nem kellene ennyire megijednie a látványomtól… vagy legalábbis számíthatott volna rá egy kicsit, hogy mondani akarok még neki valamit. Végigmérem. A haja már ezen a néhány méteren csapzottan tapadt össze a zuhogó esőben, kapucni persze sehol. Csóválom a fejem, de azonnal abbahagyom, amikor a szemem sarkából látom, hogy összerándul. A tekintetünk szótlanul olvad össze, csak az eső dobol ütemesen a járda aszfaltján.

Nem bírom tovább. Sírva fakadok, és a könnyeim összekeverednek az esőcseppekkel az arcomon. Így, zokogva próbálom neki elmondani, amit amúgy nem tudok szavakba önteni: hogy mennyire hálás vagyok neki, mindenért, amit értem tett. Hogy a barátom, a családom, a támaszom lett, és mindaddig nem engedett, amíg végre magamra nem találtam. Nem enged magyarázkodni. A kezébe fogja az arcomat. Az esőn át alig hallom a hangját, de mindegy is, a szemében látok mindent, amit tudnom kell.

Tudom, hogy most az álmodat kell követned, és hogy én gátollak ebben. Ezért nem tudlak hibáztatni, hogy elmész. Tedd azt, amit a szíved diktál, és menj… ha már hátráltatlak, akkor az lesz a legjobb, ha azt is elfelejted, hogy voltam…

Azt hiszed, olyan jól ismersz, de nem tudod, hogy ez lehetetlen? Hiszen mindig velem maradsz a szívemben, akárhová megyek is… azt mondod, ez rossz lenne? - Összezavarodik, de a tekintete egy pillanattal később már újra magabiztosnak tűnik. Erősen megszorítja a vállamat és úgy folytatja:

Csak el akartam mondani, hogy ha bármikor szükséged lesz rá a jövőben, elég hívnod és a vihar tombolása sem akadályoz meg. Győzök ott, ahol mindenki elbukik, elmegyek a világ végére is, ha ott megtalállak. Tudom, hogy bármire képes vagyok érted… de gyűlölöm nézni, ahogy elmész.

Te adtál új életet nekem, miután összeomlott minden. Nem éltem volna túl nélküled azt a remény nélküli világot. A kislány, akit találtál, már felnőtt… épp ezért most egyedül kell mennem.

Nem segíthetek megtalálni az álmodat, bármennyire szeretném…

Hallgatni fogok a szívemre… nem csak magamért, érted is.

Azért még látjuk egymást, ugye?

Megtalállak, bárhol is leszel! Át a dühöngő viharon, túl a ponton, ahol mindenki más megáll, menni fogok a helyig, ahol már együtt szállhatunk tovább. Onnét már hallani fogom, ha hívsz…

Indulnod kellene.

Úgy maradnék…

Már most hiányzol.

Hiszem, hogy egyszer újra találkozunk.

Újra találkozunk ott, ahol már együtt szállhatunk, ahonnét már tisztán fogjuk hallani a másik hívását. Mert szeretjük egymást.

Mert szeretjük egymást.

A nagy beszélgetés

           Igen… szakítok veled.

           

Nem hirtelen felindulásból hozott döntés, már megfontoltam a dolgot. Nyomós okaim vannak, hogy miért teszem ezt. Már legalább százszor, ezerszer elmondtam, hogy mit várok ettől a kapcsolattól. Nem sokat, csak annyit, hogy teljesítsd a kötelességed, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, de te fütyültél rám. Nem is az volt a legnagyobb gond, hogy nem azt csináltad, ami a dolgod, hanem az egyéb ügyeid. Mindenféle alakokkal folytatott viszonyok, kétes ügyletek… én ezt nem bírom tovább. Ezért mondom, hogy menj el.

Ne nézz így rám, ne mondd, hogy majd ezután másképp lesz! Ezt a beszélgetést is vagy milliószor lejátszottuk már. Mindig ígértél, bizonygattál, és én nagyvonalúan azt mondtam, jól van, hát legyen, de aztán újra és újra csalódnom kellett. Mert hiába adtad a szavad, hiába volt minden szelíd eszköz, amit alkalmazni próbáltam, ez az egész csak egyre rosszabb lett. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtél, és én már nem látok esélyt rá, hogy ki tudlak húzni onnét, ahová kerültél. Már nincs több esély, fogd föl, hogy az utolsót is eljátszottad!

Nem, ne próbáld bemesélni nekem, hogy te ettől nagyon szenvedsz. Már alig volt olyan nap, amikor ne a problémáiddal kellett volna törődnöm, olyan éjjel, amikor nyugodtan hagyott volna aludni a gondolat, hogy bármikor lehet veled valami. Ez engem megmérgez, tönkretesz, érzem.  Már az orvos is azt mondja, hogy ez nem lehet, nem szabad, hogy tovább folytatódjon. Megmondtam, már nem látok semmi reményt. Ha én vagyok az egyetlen ember, aki segíteni tudna rajtad, akkor sem teszem. Már elégszer megpróbáltam, de úgy tűnik, te nem kérsz a segítségből… nagyon sajnálom, de magadra maradtál.

Ne, ne sírj, ne könyörögj, csak ezt ne! Itt szakad vége az értelmes beszélgetésnek, és veszi kezdetét valami olyan, amibe én nem akarok belemenni. Már nem. Ne próbáld sajnáltatni magad, mert sajnos túl jól áll neked. Mindenkit meg tudsz vele győzni. A szüleimet is az ujjad köré csavartad, ha nem teszed, talán évekkel ezelőtt véget ér ez a rémálom. Értsd meg, egy perccel sem szeretném, hogy ez tovább tartson!

Ne érts félre, kapsz időt, hogy elrendezd ezt az egészet. Tizenöt évig éltünk együtt, tudom, nem egyszerű az elválás. Én ne tudnám! Ezért adok neked időt… két hetet. Igen, akkor már minden készen áll, hogy befejezzük ezt. Szépen elmegyünk együtt az illetékes szervekhez, akik elrendezik, ami még hátra van. Aztán fogod a cuccodat és elmész.

Elmész, eltűnsz az életemből, megszűnsz számomra létezni. Soha többé ne gyere vissza. Érted, soha többé! Annál semmi nem lenne rosszabb, mint ha egy nap megint itt találnálak az ajtóban… azt nem tudnám elviselni.

Még két hét… aztán vége lesz.

Hát itt vagyunk… eljött a pillanat. Most, vagy soha. Tudom, te inkább a sohára szavaznál, de az már nem választható opció… ilyen utat nem hagytál nekünk. Úgyhogy marad a most. Búcsú – ami örökre szól.

Nem, nem, ne gyere most elő azzal, hogy nem tudsz nélkülem élni. Nos, ez talán igaz. Már mondtam, nagyon sajnálom, de semmit nem tehetek érted. Ezt a tényt nem tudod megváltoztatni… hidd el, végül jobb lesz így… mindkettőnknek.

És még valamit elmondhatok: ez nekem jobban fog fájni, mint neked. Elcsépelten hangzik, de így van. Mert ragaszkodtam hozzád. Nem tudom, meddig fog tartani, hogy hetekig, hónapokig fogom-e érezni, de előbb-utóbb vége lesz. És aztán minden jobb lesz. Ezt megígérhetem.

Sajnálom, hogy nincs mondanivalód a számomra. Azt hiszem, már nekem sincs. Vagy ha mégis lenne, kifutottunk az időből. Jöttek, hogy végérvényesen elválasszanak minket.

Ég Veled…

Nem kellettek hozzá hónapok… kicsivel több, mint egy hét elég volt. Már otthon vagyok. Az ÉN otthonomban. Kinyitom a szám, és megcsodálom az eredményt, ami már majdnem olyan, mint minden más normális embernek. Egyszer talán teljesen olyan lesz. Amikor már csak egy rossz emlék leszel. Addig is elmondhatom: sokkal, de sokkal jobb Nélküled… Kedves (néhai) Garatmandulám!

A kezdet

Kedves Olvasó!

Ha ezt az üzenetet olvasod, akkor ez azt jelenti, hogy hosszas megfontolás után végül elhatároztam magam, és létrehoztam egy önálló felületet, ahol megtekinthetőek az írásaim. Már jó ideje írogatok mindenfélét, és eddig is közzétettem őket, de mindig más, írókat tömörítő oldalakon. Ez a kis blog arra szolgál, hogy végre egy helyen össze tudjam gyűjteni minden művemet, hogy az érdeklődők egy igényes és egységes oldalon megtaláljanak mindent.

Írok regényeket is, de ezek külön-külön blogokban fognak megjelenni, amiknek a linkjeit a "Műveim" című oldalon majd szintén feltüntetem.

Remélem,  találsz majd kedvedre való olvasmányokat! A véleményedet szívesen meghallgatom. :)

WildWorld