A nagy beszélgetés

           Igen… szakítok veled.

           

Nem hirtelen felindulásból hozott döntés, már megfontoltam a dolgot. Nyomós okaim vannak, hogy miért teszem ezt. Már legalább százszor, ezerszer elmondtam, hogy mit várok ettől a kapcsolattól. Nem sokat, csak annyit, hogy teljesítsd a kötelességed, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, de te fütyültél rám. Nem is az volt a legnagyobb gond, hogy nem azt csináltad, ami a dolgod, hanem az egyéb ügyeid. Mindenféle alakokkal folytatott viszonyok, kétes ügyletek… én ezt nem bírom tovább. Ezért mondom, hogy menj el.

Ne nézz így rám, ne mondd, hogy majd ezután másképp lesz! Ezt a beszélgetést is vagy milliószor lejátszottuk már. Mindig ígértél, bizonygattál, és én nagyvonalúan azt mondtam, jól van, hát legyen, de aztán újra és újra csalódnom kellett. Mert hiába adtad a szavad, hiába volt minden szelíd eszköz, amit alkalmazni próbáltam, ez az egész csak egyre rosszabb lett. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtél, és én már nem látok esélyt rá, hogy ki tudlak húzni onnét, ahová kerültél. Már nincs több esély, fogd föl, hogy az utolsót is eljátszottad!

Nem, ne próbáld bemesélni nekem, hogy te ettől nagyon szenvedsz. Már alig volt olyan nap, amikor ne a problémáiddal kellett volna törődnöm, olyan éjjel, amikor nyugodtan hagyott volna aludni a gondolat, hogy bármikor lehet veled valami. Ez engem megmérgez, tönkretesz, érzem.  Már az orvos is azt mondja, hogy ez nem lehet, nem szabad, hogy tovább folytatódjon. Megmondtam, már nem látok semmi reményt. Ha én vagyok az egyetlen ember, aki segíteni tudna rajtad, akkor sem teszem. Már elégszer megpróbáltam, de úgy tűnik, te nem kérsz a segítségből… nagyon sajnálom, de magadra maradtál.

Ne, ne sírj, ne könyörögj, csak ezt ne! Itt szakad vége az értelmes beszélgetésnek, és veszi kezdetét valami olyan, amibe én nem akarok belemenni. Már nem. Ne próbáld sajnáltatni magad, mert sajnos túl jól áll neked. Mindenkit meg tudsz vele győzni. A szüleimet is az ujjad köré csavartad, ha nem teszed, talán évekkel ezelőtt véget ér ez a rémálom. Értsd meg, egy perccel sem szeretném, hogy ez tovább tartson!

Ne érts félre, kapsz időt, hogy elrendezd ezt az egészet. Tizenöt évig éltünk együtt, tudom, nem egyszerű az elválás. Én ne tudnám! Ezért adok neked időt… két hetet. Igen, akkor már minden készen áll, hogy befejezzük ezt. Szépen elmegyünk együtt az illetékes szervekhez, akik elrendezik, ami még hátra van. Aztán fogod a cuccodat és elmész.

Elmész, eltűnsz az életemből, megszűnsz számomra létezni. Soha többé ne gyere vissza. Érted, soha többé! Annál semmi nem lenne rosszabb, mint ha egy nap megint itt találnálak az ajtóban… azt nem tudnám elviselni.

Még két hét… aztán vége lesz.

Hát itt vagyunk… eljött a pillanat. Most, vagy soha. Tudom, te inkább a sohára szavaznál, de az már nem választható opció… ilyen utat nem hagytál nekünk. Úgyhogy marad a most. Búcsú – ami örökre szól.

Nem, nem, ne gyere most elő azzal, hogy nem tudsz nélkülem élni. Nos, ez talán igaz. Már mondtam, nagyon sajnálom, de semmit nem tehetek érted. Ezt a tényt nem tudod megváltoztatni… hidd el, végül jobb lesz így… mindkettőnknek.

És még valamit elmondhatok: ez nekem jobban fog fájni, mint neked. Elcsépelten hangzik, de így van. Mert ragaszkodtam hozzád. Nem tudom, meddig fog tartani, hogy hetekig, hónapokig fogom-e érezni, de előbb-utóbb vége lesz. És aztán minden jobb lesz. Ezt megígérhetem.

Sajnálom, hogy nincs mondanivalód a számomra. Azt hiszem, már nekem sincs. Vagy ha mégis lenne, kifutottunk az időből. Jöttek, hogy végérvényesen elválasszanak minket.

Ég Veled…

Nem kellettek hozzá hónapok… kicsivel több, mint egy hét elég volt. Már otthon vagyok. Az ÉN otthonomban. Kinyitom a szám, és megcsodálom az eredményt, ami már majdnem olyan, mint minden más normális embernek. Egyszer talán teljesen olyan lesz. Amikor már csak egy rossz emlék leszel. Addig is elmondhatom: sokkal, de sokkal jobb Nélküled… Kedves (néhai) Garatmandulám!